Tanár-diák szerep a digitális korban: mindenkinek nehéz

Kedves Olvasó! Hosszú hallgatás után jelentkezek újra. Ez idő alatt sem tétlenkedtem, gyűjtöm, feldogozom és továbbadom az információkat. Mai írásomnak - tekintve, hogy nem vagyok szakavatott - nem az a célja, hogy utat mutassak vagy megmondjam, mit, hogyan kellene csinálni. Az egyetlen cél, a gondolatébresztés. 

A tanárok többsége még abban a korban szocializálódott, amikor a tekintélytisztelet és a tanár-diák viszony alá-fölérendeltsége jellemezte az iskolákat. A tanár volt az, aki átadta a tudását és elvárta a tiszteletet, ő volt a tekintélyszemély. A digitális korban fordított szocializációs folyamat zajlik, ahol már nem feltétlen igaz, hogy az idősebb ember a tudás birtokosa.(Tari, 2013) Nehéz helyzet ez, mert az oktatóknak, nevelőknek nem csupán az információs kor és a Z generáció kihívásival kell szembenéznie, hanem azzal is, hogy a megszokott viselkedésformák átalakulnak. A tanár már nem az a személy, aki mindenkinél mindent jobban tud, hanem az, aki segíthet, hisz az ő nagy előnye a fiatalokkal szemben, hogy van élettapasztalata! 

A mai iskolások idejük nagy részét az online térben töltik, ahol számtalan inger éri őket, a társas kapcsolataik és az információk folyamatosan mozgásban vannak. Marc Prensky, egy nemzetközileg elismert gondolkodó azt írja, az oktatók (akiket ő "digitális bevándorlóknak" nevez) egy idejét múlt (digitális kor előtti) nyelvet beszélnek, és küzdenek azzal, hogy egy olyan korosztályt tanítsanak, akik egy teljesen új nyelven kommunikálnak. A Z generáció kognitív (megismerési) funkciói - a megértés, bevésődés vagy a felidézés - átalakulóban vannak. Kutatások kimutatták, hogy pontosabban idézik fel az információ elérési helyét, mint magát az információt. (Tari, 2011) A médiával telített környezetben a tanulók megszokták a kényelmes hozzáférést és a válaszok szinte azonnali érkezését. Véleményem szerint ebben a témában az egyik leghasznosabb tanács, amit a legnagyobb jóindulattal adhatunk pedagógusoknak az, hogy fogadják el, sok mindent nem tudnak a gyerekek új világáról és éljenek azzal a lehetőséggel, hogy a diákok segítsenek nekik beilleszkedni ebbe a kultúrába! Engedni kell, hogy olykor a tanulók adjanak nekik útmutatást a digitális világban. A pedagógusok körében teljesen érthető a technikától való félelem, azonban a legfontosabb gondolat ebben a témában megnyugtathatja őket: a tanárok technikával való helyettesítése teljességgel kizárható! A tanuláshoz nélkülözhetetlen az emberek közötti kommunikáció, az élmények megosztása! Ennek igazolására két érdekes információt osztok meg a Kedves Olvasóval. 

A Google kommunikációs ügyvezetője, Alan Eagle olyan iskolába járatja két gyermekét, ahol elutasítják azt a vélekedést, hogy az általános és középiskolákban szükség lenne a technológiára. Ebbe az iskolába számtalan olyan gyerek jár, akinek szülei a legfejlettebb technológiát gyártó cégóriásoknál dolgoznak. Ugye milyen érdekes? Ők, akik applikációkat, okos telefonokat, weboldalakat alkotnak, fejlesztenek szinte kategorikusan elzárkóznak attól, hogy gyermekeik ilyen eszközökkel sajátítsák el a tanulás alapjait. Tudják azt, hogy a tanulásnak az emberi tapasztalatra kell épülnie!

A Medical Daily 2015 tavaszán megjelent cikkében arról írtak, hogy az emberi figyelem időtartama - ami 2000-ben még 12 másodperc volt - 8 másodpercre csökkent a digitális korban. Ez mindössze egy másodperccel rövidebb, mint az aranyhalé, amely 9 másodpercig is képes figyelni. (Tari, 2015)

Mindent egybevetve, látnunk kell, hogy az oktatás az analóg és digitális eszközök együttes használatával válhat hatékonnyá. A Z (iskoláskorúak) és Alfa (óvodások) generáció tagjaitól nem várható el, hogy csak a digitális kor előtti módszerekkel tanuljanak, nem is lennének rá képesek. Ezt kellene megérteni és elfogadni! Ha a tanárok helyzete nehéz, higgyék el, a diákoké még nehezebb! Ezeknek a gyerekeknek ebben a világban nem csak írni, olvasni, számolni vagy kritikusan gondolkodni kell megtanulniuk. A milliónyi ingerekkel teli digitális világban kell megtalálniuk önmagukat, kialakítani társas kapcsolataikat.  Tari Annamária megfogalmazása tökéletesen írja le e generációk helyzetét: "Ha most azt mondjuk ez nem könnyű, akkor csillámporozzuk a helyzetet, mert a valóság az, hogy valójában néha kétségbeejtően nehéz."(Tari 2015, 269.)

Ne hagyjuk, hogy elnémuljanak a gyerekek!

Kedves Olvasó! Mai bejegyzésem lesz az alapja a jövő hétre tervezett írásomnak, amiben egy nagyon komoly és érzékeny témával foglalkozok majd, melynek megértéséhez, átláthatóságához elengedhetetlen a mai bejegyzés. A következő gondolatok nagy része ismerős lesz az Olvasó számára, leírtam már őket korábban, de a téma hordereje "mondhatni" megköveteli, hogy újra és újra foglalkozzunk vele. Természetesen új információkkal is gazdagítom ezt a bejegyzést!

A blogom indulásakor ismertettem az Olvasóval a generációs felosztást, ezzel is érzékeltetve, hogy  a kommunikációs technológiák és az online felületek térhódítása hogyan erősítette a korosztályok közötti különbségeket. Az X (1965-1975 között születettek) és Y (1976-1995 között születettek) generációk tagjainak kirándulásait, utazásait még az jellemezte, hogy elmerültek a látványban, megcsodálták mindazt, ami a szemük elé tárult. (Tari, 2013) A SZEMÜK, NEM PEDIG AZ OKOSTELEFONJUK KÉPERNYŐJE ELÉ! Készített ugyan fotókat mindenki, akinek volt fényképezőgépe, de nem ez volt a legfontosabb egy utazás során (kivéve, ha valaki hivatásos fényképész volt). A Z generációnál (1995-2010 között születettek) és bizony az Y generáció fiatalabbjainál is ez a folyamat megváltozott. Egy ismeretlen, szép helyre érkezve MÁSODPERCEK múlva kezükbe veszik a mobiljukat és már készítik is a fotókat, amiket gyakran a fotókészítés utáni percekben már posztolnak is valamelyik közösségi oldalon. 

Nem is gondolnánk, milyen veszélyt rejt ez magában! Ez a tevékenység mindenkit megfoszt attól, hogy élményeit szavakba öntse, nem ad lehetőséget az érzelmek megélésére. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a fotók legtöbbször szöveg nélkül vagy csak kulcsszavak (hashtag - Instagram) társaságában kerülnek ki online felületre, akkor komolyan aggódhatunk amiatt, hogy valaki képekkel kommunikál szavak helyett. Egyáltalán nem fejleszti a szókincsét, meggátolva ezzel azt, hogy választékos és változatos (pl. szinonímák) beszéddel egy látott vagy egy belső képet úgy tudjon megjeleníteni az egyén, hogy az beszélgetőpartnerének lelki szemei előtt megjelenjen. (Tari, 2013) Gondoljanak csak arra, milyen hátrányt jelenthet ez a már sokat emlegetett érzelmi intelligencia vagy társas kapcsolatok vonatkozásában. Nem titok ma már, hogy a fokozott eszközhasználat egyik fő veszélye annak az erőfeszítésnek az elvesztése, hogy beszédalapú kommunikációt folytassunk. Megfelelő szókincs nélkül pedig nehéz leírni mindazt, amit érzünk vagy gondolunk. (Tari, 2013)

Szülőként sokat tehet az ember azért, hogy ez veszély ne váljon gyermeke valóságává! Kisgyerekkorban a meseolvasás az egyik legjobb eszköz ehhez, külön fejezetet szenteltem ennek a blogomban, olvassák újra, ha szükséges és fogadják meg a tanácsaimat, kérem! Kiskamasz és tinédzserkorban pedig a kommunikáció és hitelesség a kulcs. Ha a gyerek azt látja, hogy a családjában az asztalt körbe ülve nem a mobilját nyomkodja mindenki, hanem egymással beszélgetnek, az lesz a követendő példa számára. Továbbá beszélgessenek sokat, nagyon sokat a gyermekeikkel, mert ABBAN A CSALÁDI KÖZEGBEN, AHOL KEVESET KOMMUNIKÁLNAK, A "GYEREK IS ELNÉMUL" ELŐBB-UTÓBB! (Tari 2013, 333.)

Napjainkban pedig a megfelelő szülői viselkedéshez hozzátartozik az internetről és annak használatáról való beszélgetés is. A kutatók már évek óta vizsgálják, hogy a médiáról, illetve az internetről szóló szülő-gyerek diskurzusok miként befolyásolják a gyerekek fejlődését. Az internethasználat korlátozása és szabályok közé szorítása sohasem lehet olyan eredményes, mint az internethasználatról és az online létezésről való kommunikálás! Annál is inkább így van ez, mert a vizsgálati eredmények azt sugallják, a fiatalok félnek attól, hogy szüleik félreértik őket vagy korlátozzák az internet-hozzáférést, ha mesélnek nekik az online térben szerzett negatív tapasztalataikról.

Nagyon fontos a szülő-gyerek kommunikáció tartalma és minősége, mert a kutatások rámutatnak, hogy a szülőknek hatásuk lehet arra, gyerekük fejlődését károsan befolyásolja-e az internethasználat. Tudom, hogy nincsenek könnyű helyzetben a 21. században gyereket nevelő felnőttek, de egy kis kíváncsisággal számukra is izgalmas és hasznos lehet a közösségi médiafelületekről szóló diskurzus. Kérem a Kedves Olvasót, hogy törekedjen kialakítani és fenntartani ezt a fajta kommunikációt, mert ennek hiánya valóban ahhoz vezethet, hogy a gyerek nem avatja be szülőjét mindabba, ami az interneten történik vele. Nem beszélget majd. Ennek pedig rendkívül súlyos következményei lehetnek, erről írok majd a jövő heti bejegyzésemben! Olvassák a blogot akkor is!

Párkapcsolatok a közösségi média uralta tinédzserkorban

Kedves Olvasó! Hosszú ideje nem írtam már, de most újra egy izgalmas témával jelentkezek. Előző bejegyzéseimben foglalkoztam már a közösségi oldalak társas kapcsolatokra gyakorolt hatásaival, akkor általánosságban. Most ennek egy specifikus szegmensével szeretném mélyebben megismertetni az Olvasót, mert erről is beszélnünk kell!

Mindannyian társas lények vagyunk, kapcsolatokra vágyunk és arra, hogy tartozzunk valahova. Említettem már, hogy a kamaszkor az identitáskeresés és a kísérletezés korszaka. Ebben az időszakban, ezzel az erős belső késztetéssel élik mindennapjaikat a tinédzserek. Így volt ez 20-30 évvel ezelőtt is.. Egy fontos tényező azonban megváltozott: már nem csak az offline lét szabályai szerint élnek, online létezésük is nagyban meghatározhatja személyiségüket, kapcsolataikat. A serdülőkorban egyre nagyobb szerephez jutnak a szerelmi viszonyok. Ma már nem titok, hogy a fiatalok testileg korábban érnek, átlagosan korábban létesítenek szexuális kapcsolatot is (jelentős hányaduk már általános iskolában elveszíti szüzességét). Nem célom, hogy a hazánkban még mindig gyerekcipőben járó szexuális felvilágosításról vagy egyáltalán a tinédzserek nemi életéről írjak. Azért említettem meg ezt az adatot, hogy minél jobban megértsük, ebben a felgyorsult világban kiemelt jelentőségű, hogy már kamaszkorban hogyan reprezentálják (elsősorban) párkapcsolataikat az online felületeken.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem minden kamaszra jellemző a felelőtlen, túl sokat megmutató online lét! De amíg vannak, akiknek viselkedését ez jellemzi, addig nem mehetünk el szó nélkül mellette! A következő sorokban igyekszek javaslatokat tenni a Kedves Olvasónak, hogy mik azok, amiket bátran mondjon el/beszéljen meg gyermekével e téma kapcsán.

1. Talán az a legfontosabb, hogy a tini megértse, nem kell már a kapcsolat első napjaiban megváltoztatni Facebookon a kapcsolati státuszát. Adjon időt a kapcsolatnak, hogy egyáltalán lássa/érezze mennyire lesz ez komoly. Amikor három hetente vagy két havonta új kapcsolata van azt nem kell a közösségi oldalon is jelezni, mert könnyen megeshet, hogy ez a viselkedés negatív véleményt alakít ki róla és akadályozhatja  későbbi komoly párkapcsolat kialakításában!!!

2. Még véletlenül se állítson be olyan kapcsolati státuszt oldalán, hogy "bonyolult" vagy "nyílt kapcsolat"! Ezek annyira intim és privát információk, amik nem tartoznak minden emberre, aki ismerősünk egy közösségi oldalon. Sohasem adhatják ki ennyire magukat online felületen (sem)!

3. Ha már kapcsolatban van valakivel, ne töltsön fel minden közös programról fotókat, ne jelentkezzen be romantikus vacsoráról stb. Legyen 100%-ban jelen ezekben a pillanatokban, mert ezek csak az övék. Ezek építik a kapcsolatukat. Úgy azonban, hogy építhetik, ha az egyik (netán mindkét fél) folyton a telefonját nyomkodja közben, képeket készít és azonnal megosztja azokat? Az a kapcsolat nem egymásnak szól, hanem a külvilágnak, az pedig lélekben semmit nem ad az embernek, sőt...!

4. Amikor véget ér egy Facebookon  is jegyzett kapcsolat, ne az üzenőfalon írja ki magából az esetleges fájdalmat vagy sértettséget! Beszélgessen a barátaival vagy a szüleivel, sőt töltsön időt egyedül, amikor végig gondolhatja a történteket, így működhet jól az érzelmi feldolgozás. 

Most pedig szeretném elmondani, mi volt az az információ, ami arra késztetett, hogy ezzel a témával foglalkozzak. Nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom, hogy sok felnőtt legalább annyira nem érzi és nem érti az online felületen történő viselkedés fontosságát, mint a Z generáció nagy része. Egy weboldal több, mint 500 emberrel készített kérdőíves kutatást a megcsalásról. Döbbenetes adat született: a megkérdezettek 80%-a ( 550 emberből 440 ember) egyáltalán nem tekinti megcsalásnak a virtuális kapcsolatot (e-mail, webkamera, chat, sms)!!! Azért döbbentett meg mélységesen ez a szám, mert úgy tűnik sok ember azt gondolja a virtuális térben zajló történések nem számítanak. Minden, ami ott történik az ott is marad - az nem komoly, az csak egy játszótér. Kérem szépen a Kedves Olvasót, gondolja ezt végig! Már annak is komoly oka van, ha valaki a való életben létező párkapcsolata mellett online felületen is ismerkedik, kapcsolatot tart fenn más személlyel. Valami hiányzik abból a kapcsolatból, valamit pótolni szeretne az online térben. Továbbá komoly következményei is lehetnek ezeknek a viszonyoknak: eltávolodhatnak egymástól a valós életben kapcsolatot ápoló egyének, a hiányosságokat nem együtt próbálják pótolni, hanem egy külső kapcsolódási pont segítségével. Tény, hogy konkrét testi kontaktus/találkozás nem történik (épp ezért nem mérhető a face-to-face kapcsolatokhoz), de minden, ami a virtuális kapcsolatokban történik nyomot hagy a valódi társas kapcsolatokon! Ha nem is történik megcsalás, az elhidegülés, a kapcsolaton belüli elmagányosodás nagy valószínűséggel bekövetkezik.

Ha felnőtt emberek így gondolkodnak, akkor hogy is várhatnánk el, hogy a tinédzserek tudatosabban reprezentálják önmagukat és kapcsolataikat a közösségi oldalakon? Minden amiről az eddigi bejegyzésekben írtam együttesen segíthetnek mind a szülőknek, mind a gyerekeknek abban, hogy ne becsüljék túl és ne is degradálják online létezésük jellemzőit!

Hamarosan újra jelentkezek, olvassák a blogot akkor is!

A társas kapcsolatok és a közösségi média viszonya

Hetekkel ezelőtt már leírtam a Kedves Olvasónak, hogy a közösségi oldalak használata három területen jelenthet komoly kockázatot azoknál, akik személyiségfejlődésük legsérülékenyebb korszakában vannak! Ez a három terület a következő: identitás-megjelenítés (privát szféra), kapcsolatok és addikció (függőség). Az énmegjelenítés témakörével részletesen foglalkoztam az előző két bejegyzésemben. Ma tovább folytatom a sort és az aktív közösségi média használat és a társas kapcsolatok viszonyáról írok. 

A digitális média megváltoztatja az egymáshoz fűződő viszonyaink jellegét, átformálja az emberi kapcsolatok tapasztalatát. A technika egy új típusú intimitást alakíthat ki. (Steyer, 2015)

Két fiatal beszélget egymással. LÁTSZÓLAG. Valójában egyikük tekintete az okostelefonjára szegeződik, nem foglalkozik azzal, hogy a másik szemébe nézzen. Az sem szokatlan, hogy egymás mellett ülnek és MINDKETTŐ a telefonjába van bukva. Biztos vagyok benne, a legtöbben szemtanúi voltunk már ilyen szituációnak! De hallottam már olyan szülőkről is, akiknek elvonta figyelmét a digitális média: telefonjukat bámultak gyermekük focimeccsén vagy épp egy kézzel lökték a hintát, miközben a másik kezükkel sms-t írtak. (Steyer, 2015) Tehát, ez a fajta viselkedés nem csak a gyerekeket jellemzi, de az ő értelmi és érzelmi fejlődésüket sebezheti meg leginkább. A felelősség pedig elsősorban a szülőké!

A családi háttér kiemelt fontosságú ebben az életkorban, a gyerek számára biztosítani kell egy nyílt kommunikációs rendszert és biztonságot nyújtó, elfogadó érzelmeket. Ha ez hiányzik, ne csodálkozzon senki azon, hogy a kiskamasz a rendkívül gazdag kibervilágba menekül külső kapcsolódási pontokat keresve! (Tari, 2011) Alapvető emberi szükségletét elégíti ki ilyenkor: a valahova tartozás érzését (lásd: Maslow-piramis).

Ez a kulcs: Sherry Turkle, az MIT (Massachusetts Institute of Technology) pszichológus professzora egy ismertté vált előadásában nagyon fontos gondolatot fogalmazott meg: a technika ott csíp minket fülön, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk. Magányosak vagyunk, ugyanakkor félünk az intimitástól. A közösségi hálózatok a társaság illúzióját adják, a valódi társas kapcsolatok "követelményei" nélkül. Gondoljunk csak bele, egy gyerek, aki nem tapasztal biztonságos érzelmi kapcsolatokat családjában, nem lesz természetes közege az intimitás, magányossá válik, miközben dolgozik benne a valahova tartozás szükséglete. Természetes, hogy elmerül a közösségi média világában, mert az látszólag megoldást nyújt számára. A veszélyt épp a LÁTSZÓLAG jelenti. NEM OLDJA MEG A PROBLÉMÁT, CSAK ELFEDI AZT! Napjainkban egyre több fiatal társas viszonyait jellemzi, hogy a világhálón keresztül sok emberhez kapcsolódik ugyan, de szociális érzékenysége nem fejlődik.

Sms-ben, facebook üzenetekben (messengeren) beszélgetnek, s közben nem ismerik fel, hogy ahhoz, hogy TÉNYLEG MEGÉRTSÜK ÉS MEGISMERJÜK EGYMÁST, ezek az üzenetek nagyon kevesek! A valódi egymásra figyelés személyes beszélgetés során alakulhat ki. Ez azért is fontos, mert a másokkal való beszélgetések során jobban megismerjük önmagunkat, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy valódi szeretetkapcsolatokat alakíthassunk ki. Pont ez az odafigyelés vész el vagy sérül, amikor a mély beszélgetéseket felváltja a felszínesebb, gesztusoktól, mimikáktól mentes, képernyőn keresztül folytatott kommunikáció. Persze nem tendencia ez még, de fel-fel bukkan a jelenség, és kutya kötelességünk tenni azért, hogy ne is legyen tendencia! Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, ha a gyereknek otthon része van beszélgetésekben (a szó mélyebb értelmében), ha a családtagok odafigyelnek egymás érzéseire, ha megtisztelik egymást azzal, hogy közös étkezéskor senki sem használja technikai eszközeit, akkor higgyék el (bár gyakorló szülők tapasztalják) a kiskamasznak természetes igénye lesz személyes beszélgetésekre a társas kapcsolataiban. 

A legfontosabb szabály tehát, hogy a kapcsolatok főbb állomásai (megismerés, feltárulkozás, elmélyülés) ne kerüljenek át online térből az offline térbe.  Az egészséges értelmi és érzelmi keretek között felnövő gyermek megtalálja a módját, hogy a digitális technológiát önmaga és társas kapcsolatai hasznára fordítsa. Mi felnőttek saját személyiségünkkel, viselkedésünkkel tehetünk azért, hogy a fiatalok rátaláljanak az arany középútra. Segítsük őket! (és magunkat is:))

Jövő héten újra jelentkezek, olvassák a blogot akkor is!